2

Ketten vannak, két fiatal nő. Figyelem őket, ahogy a rulettasztalnál egy pocakosodó tag mellett ülnek két oldalról, villogtatják a fogukat és válluk gyöngyház bőrét, felváltva búgnak a fülébe mukikámnak meg pubikámnak szólítva, késznek mutatkozva bármire. Meg nem tudnám mondani, miért pont erre a kettőre figyeltem fel a sok hasonló, könnyű nőcske közül, de a gyanakvás a lapockáim között kúszik felfelé, és ahogy eléri a tarkómat, kígyóként harap bele. Kimentem magam kártyapartnereimnél és a bárpulthoz lépek. A dús keblű pultos kisasszony meg van győződve róla, hogy az ő bájai vonzottak oda, néhány semmitmondó bókkal örömet szerzek neki. Megfelelő befektetés későbbre. Valójában mindenből a minőségit szeretem, nőből is, de egy pont ilyen semmitmondó, gyors numerára hátul, a Kagyló színfalai mögött tökéletes lesz ez is. A pult mögötti tükörben viszont remekül látom azt a kettőt, és le tudom ellenőrizni a saját módszereimmel, hogy igaz-e a gyanúm. Persze ennek megvan a maga kockázata, bár ha észrevesznek, a végkifejleten nem sokat változtat az sem. Csak az odavezető utat bonyolíthatja el. Összpontosítok - és kibomlik előttem egy szédítő világ. Egymásba és egymáson elforduló koncentrikus körök és ívek, lüktető, több szintes mélységek. Gondolatból, érzésből és akaratból vert élő és érzékeny csipke. Organikus belső szerv, mechanikus precizitással. A legtöbb ember sokkal izgalmasabb így, bár magamfajta bonyolultságú lényeggel ritkán találkozom. Ez a kettő pedig fekete űr, csipkeforma hiány a szövedékben. Visszaülök az asztaltársaságomhoz és tovább kártyázom, miközben szemmel tartom a két bestiát. Innentől, hogy a sejtésem bizonyosság, minden megy tovább a maga jól bevált módján. Még a lapjárásra is tudok figyelni. Egy idő után sikerül a palimadarat annyira felajzaniuk, hogy hármasban távoznak. Nekem meg épp nyerő lapjaim lennének, nyomorult ribancok, várhattatok volna még két percet! Mindegy. Bedobom a kártyát, és utánuk eredek. Ők csak a főbejáraton keresztül távozhatnak, én a hátsó ajtón át megyek, szerencsére Molly megbízik bennem. Menet közben magam köré vonok néhány jól bejáratott álcát, hogy észrevétlen maradhassak. A ház elé érve még látom, ahogy kétfelől karolnak szerencsétlen flótásba, és nevetgélve befordulnak a sarkon. Kicsit rágyorsítok, nem túlságosan. Nem fognak hirtelen felszívódni, a Liffey-hez mennek, ahol a híd alatt szépen elintézik, amit lehet, az emberükkel. Beérem őket, az árnyékokban meghúzódva várakozom. Mint minden egyes alkalommal, eltűnődöm, hogy megmentsem-e a pofát, és mint a legtöbb alkalommal, elhessegetem magamtól a gondolatot. Egy tokás pojácával több maradna életben, ezekből az egyik meg jó eséllyel meglógna és folytatná, amit eddig csinált, csak most már sokkal óvatosabban, ráadásul ismerné az ábrázatomat. És a legjobb esetben is elesnék minimum százezer fonttól. Szar az élet, cserébe a pokolban a fejemre pisálhatsz, öregem. Már ha létezne pokol. Ha nem lenne ez a kettő ilyen mohó, jobban járna, nem hagynának nyomokat és másnap is ehetnének - tűnődöm, miközben ők szárazra szívják a tokást, aki eleinte még a kéjtől hörög. Fiatalok még, óvatlanok, hangosan és kéjjel zabálnak. Végre befejezik... a tetemet a híd alatt hagyják. Elteltek a vérrel, bízom benne, hogy hazaindulnak, én pedig követem őket. Nem hinném, hogy vannak már ghouljaik. Ha vannak, akkor azokkal együtt oldom meg a dolgot. Egy temető? Nem valami agyafúrtak, tényleg, a rövid és tapasztatlan vámpírlét hamar véget fog érni így. Ismertem egy tagot, aki csak öregekre ment, valami személyes ügy volt. Csúnya vége lett. Egyszer nekem is csúnya végem lesz, nem kétséges. Addig is azért megjegyzem, melyik kriptába mentek be és visszatérek a Fekete Kagylóba. Hosszú az éjszaka és nekem eddig nyerő lapjárásom volt.
Másnap a kripta kőkockáira éles decemberi napfény vetül, megcsillogtatva a porszemeket, miközben visszarugdosom a második elgurult fejet is a testhez, és mindkettőnek kitöröm a szemfogait. Róma fogak alapján fizet. Aztán ráérősen sodrok egy szál cigarettát és rágyújtok, a füstöt mélyen a tüdőmbe szívom. A gyufát egy mozdulattal a tetemekre dobom - nem cifrázom ki varázslattal, a közönséges tűz éppúgy megteszi most már -, és visszahúzódom a kripta ajtajába, onnan figyelem a lángokat. Mindennek el kell hamvadnia, testeknek, koporsóknak és a vérnek. Nem hagyok magam után kuplerájt.

1

Letette a tollat, és tintafoltos ujjaival megdörzsölte a halántékát. Már órák óta lüktetett az erőfeszítéstől. A hívás egyre erősödött. Nem is kellett kinéznie a dolgozószoba nagy, boltíves ablakain át az égre, pontosan tudta, hogy néhány órán belül a hold eléri teljes kerekségét. Eddig valahogy el tudta terelni a figyelmét a számlákkal, szerződésekkel, üzleti levelekkel és azokkal a bonyolult pénzügyi tervekkel, amik pontosan az ő figyelmét voltak hivatottak erősen lekötni: feszegette a határait, rángatta a pányvát, amit a hold vetett a nyakába - de most már muszáj elindulnia. Tovább kitartani őrültség. Elmosolyodott. Valahol mélyen mókás volt az a gondolat, hogy a vállalat tulajdonképpen azért fejlődik és prosperál ilyen mértékben, mert neki valamivel le kell foglalnia magát. Szándékolt precízséggel elpakolta az iratokat a míves faragású fa tokba. Nem és nem hajlandó magát megadni idő előtt. Gondosan bezárta az íróasztalt, majd a dolgozószobát. Nem lett volna persze szükséges, egyedül volt a házban amit erős varázslatok védtek. De ez is a rituáléhoz tartozott, annak erősítéséhez, hogy ember, végső soron. Vagy valami hasonló.
A szobájából nyíló ajtó és a díszes korlátú csigalépcső az alagsorba vezetett. Milyen pazar - és egyben fölösleges - körítés egy olyan lépcsőnek, amit rajta kívül soha, senki nem lát. Kár, hogy az alsó szobácskát nem rendezheti be mondjuk titkos kertnek... Mikor vissza kellett térnie és a saját vándorlóját raktárba rakatta, véletlenül bukkant erre a házra a rejtett lépcsővel, és egyből beleszeretett. Minden zárkózottsága ellenére nem szeretett egyedül élni, de a másik alternatíva az lett volna, hogy megtér ősei otthonába a Család mindenek felett óvó ám feszes és kíméletlenül figyelő tekintete elé. Nos, inkább akkor egyedül él.
A lépcső végén a gyűlölt párnázott ajtó várta. Utoljára a gyermekévei végén reménykedett, hogy valaha is abba marad a metamorfózis. Ebben reménykedtek mindketten. Szegény Arthur... Neki a várva várt nemi érés, ami talán megszüntethette volna a születésük óta tartó pokoljárást, csak egyre kontrollálhatatlanabb átváltozásokat tartogatott, míg végül felakasztotta magát. Az anyjuk ablaka alatt, stílszerűen. Nem mintha Anya tehetne róla - lefölözi az esetleges hasznokat a maga és a Család számára mint mindenben persze, de arról nem tehet, amit a vérében hordoz. Néha eltűnődött, hogy neki is ezt kellene tennie, mint Arthurnak, de végül mindig elhessegette a gondolatot. "Amíg találok módot rá, hogy kordában tartsam saját magam, addig nincs baj. Úgy látszik gyávább vagyok, mint az öcsém" - gondolta fanyarul. Belépett a szobába és gondosan bezárta maga mögött az ajtót. Azzal tisztában volt, hogy ha minden elővigyázatossága ellenére mégis kiszabadul, nem fog a zárnyitással bíbelődni - de a túlbiztosítás olyan, mint egy drog. Nehéz róla leszokni. Levette a ruháit és gondosan összehajtva fogasra helyezte őket, a mozdulatai meg-meg ugrottak. Most már az egész belseje megfeszült, gyöngyözött a homloka és remegett a lába, de még uralkodott magán. Színjáték volt ez saját magának, pontosan tudta, acsargott az egész lénye, mint egy ragadozó halakkal teli tartály, aminek a felszíne nyugodt csak. A falhoz hatalmas pántokkal erősített hevederekhez és bilincsekhez lépett, belebújtatta a tagjait, a bilincsek megbűvölt anyaga szinte égette a húsát. Egy kapkodó ellenőrzés még, aztán végre
végre
hagyhatta
...
olyan volt, mint a nemi vágy, valahonnan a gerincéből és az alhasából indult az érzés, hogy elárassza az egész tudatát, mint egy pezsdítő, gyöngyöző áradat, a megkönnyebbülés maga, amiért nem szegül többé ellen, amiért kibomolhat mint egy dögvirág, változhat és teljesedhet a holddal, miközben valahol messze azt a szánalmasan gyenge testet rángatta a kín, a fizikai átváltozás gyötrelme, a szakadó, növekvő, formálódó csontokra és inakra ráfeszültek a korábban lötyögő bilincsek, miközben a nevetséges kis emberi rész, ami megmaradt belőle gyötrődve üvöltött fájdalmában és keserűségében, ő igyekezett kitölteni minden kis rést a tudatból, egyre nagyobb teret foglalva el és akkor elöntött mindent és forró bíbor szalagként úszott a levegőben felé az emberi véglények húsának sikamlós és ingerlő, legömbölyödött szaga, keverve a házak földtapintású színével és a rettenetes sikító hanggal ami a gépek íze, és indult és tépte magát és szárnyalt volna hogy lecsaphasson és kifolyassa és leszaggassa azt a bíbort és fellefetyelje és elteljen vele, miközben vörhenyes szemei előtt szikrákká robban és pántlikákká bomlik az élő lényege és holttá, mozdulatlanná és változtathatatlanná válik
...
De nem szabadulhatott, bilincsek tartották szorosan, szinte beleégetve magukat a testébe. A bestia dühöngött, hatalmas szárnyaival csapkodott, csőrével odavágott az átkozott pántokra, de irizálva derengő, hűvös anyagukról lecsúszott horgas csőre és csak a saját húsát csapkodta egyre dühödtebben. Órákig viaskodott így, majd kimerült és a hatalmas test döndülve terült el a padlón.
Belül az emberi tudat maradéka rágömbölyödött önmagára és várt.