10 - vendégbejegyzés: Dan

Lusta, forró július volt, szúrósra szikkadt fűszálakkal, és cukorként szétomló langyos, szürke földdel. Az izgalomtól alig aludtam éjjel, és amint a nap első sugarai megjelentek, felpattantam a priccsről. Anya háttal az ablaknak feküdt, a vékony pokrócot szorosan maga köré csavarva. Az illata olyan volt, mint a keserű bogáncs. Halkan összeszedtem a szerszámokat, a kunyhó falának támasztott deszkákat, és nekiindultam. Ahogy a hajnali párában gyalogoltam az erdő felé, olyan volt, mintha egyedül lennék az egész világon. Már messziről észrevettem a kunyhót az Öregtölgy koronájában, és önkéntelenül is elmosolyodtam. Csak néhány simítás, és birtokba vehetjük Gallyacskával. Az utóbbi napokban egyedül jártam ki, mert Gallyacska nem érezte jól magát, és nagyon jól haladtam. A lécek és deszkák szinte maguktól feküdtek a helyükre, és azon kaptam magamat, hogy egy kis erőfeszítéssel ma be is fejezhetem a munkát. Gallyacskának nem szóltam, hogy kijövök hajnalban, azt akartam, hogy meglepetésként érje a kész kunyhó látványa. Letettem a fűbe a szerszámokat és a deszkákat, és felszegett fejjel bámultam a lombkoronát. A tölgyekkel mindig furcsa, megkülönböztetett viszonyban álltam. Olyanok voltak, mint távoli rokonok, akikről azt hallani, hogy kemények, gyorsak és kiszámíthatatlanok másokkal, de velem mindig megengedőnek bizonyultak. Ahogy a nap egyre magasabbra emelkedett, úgy lett egyre melegebb odafönt. Megfeszített erővel dolgoztam, és nemsokára patakokban folyt a verejték a hátamon, homlokomon. Az izzadtság csípte a szememet, de ezúttal egyetlen szög sem vágta el a kezemet, és minden deszka úgy feküdt a kezem alá, ahogy szerettem volna. Dél körül szünetet kellett tartanom, és visszamenni vízért a patakhoz. Ettem néhány télről megmaradt, összeaszalódott almát, aztán kora délután felszegeztem a teraszkorlátként szolgáló ágakat is, és gallyseprűvel lesöpörtem a forgácsot és a faszilánkokat. A deszkák résein rézsút esett be a kunyhóba a fény, ahogy ott pihent tisztán és készen a zümmögő csendben. Szélesen elvigyorodtam, és kézháttal megtöröltem a homlokomat. Gallyacska odáig lesz örömében. Lemásztam a fáról, de mielőtt elindultam volna érte, elmentem a kettővel arrébb lévő tisztásra, mert emlékeztem hogy láttam ott néhány szamócabokrot. Szedtem pár maréknyit, visszamásztam a kunyhóba, és ráhalmoztam a gyümölcsöket egy alacsony, kicsi asztalra. A pataknál ismét megálltam és vizet locsoltam magamra, aztán szinte futva indultam Gallyacskáért. Már tudtam, hogyan cselezzem ki Clarke asszony kutyáit, és úgy osontam a pajtához, hogy fű se rezzent a lépteim nyomán.

-          Gallyacska…itt vagy? – suttogtam a forró sötétbe, de senki nem válaszolt. Hunyorogva próbáltam hozzászoktatni a szememet a sötéthez, mikor meghallottam a dúdolását. Hallgattam, és csendben fázni kezdtem.  Gallyacska csak akkor szokott énekelni, amikor valaki bántja.

-          Gallyacska? – beljebb léptem, és a karjaimat magam elé tartva botorkáltam a hangja után a sötétben.

 A szemem kínkeservesen lassan szokott hozzá a benti homályhoz. Gallyacskát a pajta legtávolabbi sarkában találtam meg, ott ücsörgött háttal az ajtónak. Nem rezdült meg az érkezésemre, csak dúdolt tovább, közben lassan ringatta magát előre-hátra. Leguggoltam mellé, és csak néztem.

-          Gallyacska. Mi van veled? Fáj valamid?

Megállt a billegésben, rám nézett, és elmosolyodott. Gügyögött valamit a maga kedves módján, és vékony ujjait óvatosan a karomhoz érintette. Sosem mondott semmi érthetőt, többnyire csak szavakat, szótörmelékeket, és rengeteg mosolyt szórt szerteszét.

-          Gyere – mondtam neki egy idő után, és a derekát átkarolva talpra állítottam. – Meglepetés.

Madárhangon muzsikált valamit, aztán felszisszenve elindult velem kifelé. A teste olyan könnyű volt, mint a tojáshéj. Percekbe telt, míg kiértünk a pajtából, és a délutáni fényben már láttam is, hogy csúnyán összeverték. Az arccsontján krumpli nagyságú véraláfutás, az ajka felrepedt, a nadrágja hátsó fele véres, és a jobb kezét is furcsán, óvatoskodva tartotta el magától.

-          Gallyacska – nyögtem tehetetlenül, és éreztem, hogy feléled és hegyes fogait kivillantva nyújtózkodik bennem a lény. – Mi történt?

Rám mosolygott, és ép kezét egy pillanatra az arcomra fektette. Tudtam, hogy ennél többre nem számíthatok. És végül is, nem mindegy, hogy ez alkalommal ki verte meg? Mit tennék, ha tudnám? Vajon mit? Lehunyt szemmel nyeltem vissza a lényt magamba, és kitámogattam Gallyacskát a kunyhóig. Beletelt majdnem két órába, mire odaértünk. A nap narancsszínű fénnyel áradt szét, de tudtam, hogy a levegő csak órák múlva kezd el hűlni. Gallyacska végigzümmögte az utat. Tudta, hogy hová megyünk, és éreztem a fájdalmán túlmutató, csendes boldogságát. Az Öregtölgy tövében megállt, és a kunyhót meglátva kacagott örömében. Felfelé mutogatott, még a sebeiről is elfelejtkezett. Öröme ellenállhatatlan erővel ragadott el. Felkaptam és a hátamra emeltem, ő meg a szokott módon, kezét-lábát körém kulcsolva kapaszkodott belém. Felmásztunk, lesegítettem a kunyhó teraszára, és törökülésben mellé ültem. Ott hevert előttünk az erdő, közénk pedig mély csönd telepedett. A szemem sarkából figyeltem az arcát; tágra nyílt szemét, napfestette bőrét, a megindultságtól egyre mélyebbre vett levegőktől emelkedő mellkasát. Néha elreppent előttünk egy madár; volt olyan, amelyiknek a röptét felülről figyeltük, és ez olyan ajándék volt, amire mindig emlékezni fogok. Bemásztam a kunyhóba a szamócáért, de Gallyacska csak mosolygott, és nem kért. Visszatettem hát a helyére, és rossz érzés támadt bennem, mert sejtettem, hogy ma még semmit sem evett. Hátulról láttam, hogy mennyire görnyedten ül, hogy a vékony ingen átlátszanak a csigolyái, és elszorult a szívem, pedig akkoriban én sem néztem ki sokkal jobban. Újra leültem mellé, és próbáltam ellazulni, élvezni, hogy végre készen van a menedék, ami csak a miénk, és ahol nem keres majd minket senki. Akár aludni is kijöhetünk ide. Gallyacska közben újra dünnyögni és ringatózni kezdett, de a tekintetét nem vette le a tájról. Csak ekkor vettem észre mindkét csuklóján a véresre dörzsölt, kétujjnyi vastag lila horzsolást. Nem egyszerűen csak megverték. Kikötözték, és úgy kínozták. Szisszenve szívtam be a levegőt. Ezt a haragot már nem tudtam elaltatni magamban. Kiegyenesedtem, azzal az esztelen gondolattal, hogy visszamegyek a faluba, és számon kérem rendszeres kínzóinkat. Ha kell, vasvillát is ragadok. Forrt bennem az indulat, elsötétítette előlem a tájat. Már egyenesedtem volna ki, mikor Gallyacska váratlanul utánam nyúlt, és megfogta a kezemet.

-          Tudom, miféle vagy, Daniel, és cseppet se bánd – mondta gyerekhangon. – Azt se bánd, ami velem történik. Megérdemlem minden percét.

Az idő lelassult és szétfolyt körülöttünk. Én csak néztem, mint aki kísértetet lát, és az agyam képtelen volt befogadni, ami történt. Gallyacska beszélt hozzám az imént? Gallyacska? Meredten néztem az arcát, és éppen csak elcsíptem valami öregnek az árnyékát, ami visszahúzódott a tekintetéből, és hamarosan felváltotta a megszokott mosoly.

-          Mit mondtál? – kérdeztem rekedten, és megszorítottam az ujjait. – Mit mondtál?

De csak nézett rám értetlenül, aztán gügyögött valamit és a szamócára mutogatott.

Aznap már nem mentünk sehova. Ott maradtunk a kunyhóban, magasan a rengeteg felett, és egyikünk sem beszélt többet arról, ami azon a délutánon történt, és arról, amit Gallyacska mondott nekem akkor.

9 - vendégbejegyzés: Dora

Halk beszélgetések közé csillantak be a csészék oldalához koccanó kiskanalak hangjai. Finom süteményeket tűztek apró villáik hegyére dámák, miközben legyezőik mögött kacagva vagy sugdolózva vitatták meg az aktuális pletykákat. A kávézó mézszín ragyogásában Dora O'Connor vörös-fehér téli szettjében volyan volt mint egy havas vörös karácsonyi üveggömb. Felicity Henrickson Collard kisasszonnyal beszélgetett, akivel gyermekkoruk óta ritkás találkozókkal megszakított hosszú levelezéseket folytatott. Bár Tim már két éve meghalt, a temetés óta nem találkoztak. Felicity soványabb volt, mint valaha. Sötétkék ruhájában olyan légies volt, mint miss Heffler szokott lenni. Dora most először vette észre a hasonlóságot a két nő között. Szokásos köreik után természetesen a férfiakra terelődött a szó, így Dora csillogó szemmel számolt be Adam Leevel alakuló románcáról. Levélben már utalt rá, hogy jól alakulnak a dolgok, de most szaftos részleteket is elárult barátnőjének. Danről is áradozott pár szó erejéig és Sid visszanyert erejére is kitért, mikor Felicity vékonyka kezét a karjára tette.

-Dora drágám, most hogy úgy látom túl vagy rajta, elmondanád, kérlek, mi történt Timothyval?

Dora lemerevedett.

-Hogy hogy mi? - hátradőlt és karjait összefonta. - Autóbaleset volt. - nem nézett Felicityre. - Tudod olyan hálás vagyok minden napért amikor nem jut eszembe.

-Csapongsz férfiról férfira és, már ne haragudj meg édesem, de gondosan kiválasztod azokat akikkel vagy a társadalmi osztályod nem összemérhető vagy egysterűen te magad sem akarnál összeházasodni. Rossz híred kezd lenni, Dora. Csapodár, könnyűvérű nőnek neveztek több társaságban. Aggódom érted.

Hallgattak.

-Sosem mesélted el mi is történt valójában. Azt észrevettem, hogy sokan azt hiszik versenyen vagy edzésen halt meg. De ennyit én is tudok ma már, hogy Roddig és Millertown között zuhant a szakadékba.

-Apály volt. Ha dagály lett volna a tengerbe esik és ma is él. - sóhajtott. - Apály volt.

Felicity szeretettel nézte barátnőjét aki előrehajolt és a csészéjébe nézett hosszan. Aztán a piciny villával kezdte lassan lebontani a süteményről a cukrormázat.

-Tudod nagyon szerettem.

-Tudom.

-Akkoriban vette fel Ben Toddot tesztpilótának. Ben jófej volt, kedveltem, de sokat kimaradtak együtt. Aztán elkezdődtek azok az apró dolgok amitől bármely feleség megőrülne. Itt egy kósza parfüm illat, ott egy rúzsnyom, amott egy sietve félregombolt ing, egy elveszített kesztyű, mely csodálatos mód megkerül újra. A műhelybe szabad bejárásom volt, álmomban is össze tudtam volna rakni azt a Moon 398-ast amivel akkoriban versnyzett. De hogy női csipkekesztyűt találjak ott meg apró fehér virágokat.

-Oh.

-Megkérdeztem kivel csal. Ő meg nevetett, hogy képzelődöm. Aztán egyszer követtem őket, férfiruhában, kocsisnak öltözve, bajúszban... - elmosolyodott – és láttam hova megy, kivel és mikor. Láttam hogy ott mit művel. Leskelődtem az ablakon. Ben húga volt ott meg Ben felesége. Négyen voltak ott egyszerre, Felicity.

-Úgy érted teáztak?

Dora felnézett aztán lassan elmosolyodott.

-Nem, szívem, nem teáztak, űzekedtek, mocskosul és szemérmetlenül.

-Uram isten! - Felicity a szája elé kapta a kezét és fülig pirult.

-Kezdetben azt gondoltam csak oly tisztának talál, hogy nem is osztja meg velem ilyen vágyait. Pedig Bennel nekem sem esett volna nehezemre, még ha a feleségéről nem is gondolkoztam. A jelenet vadsága olyan riasztó és vonzó volt egyszerre, hogy hetekre adott gyötrődni valót. Végül áthívtam Benéket vacsorára és olyan kihívó voltam, amennyire csak képes vagyok. Végül a nő, a felesége, Sylvia megragadt a csuklóm, belenyalt a tenyerembe és odabúgott nekem, mint valami démon, hogy bár tetszik neki a felajánlásom, és bár kellemesen fehér a húsom, de a személyiségem olyan taszító számára, hogy se a saját vágyát se a férjéét nem pazarolná rám.

-Ez beteg.

-Honnantól beteg valami?

-Dora, ez beteg dolog. Négyesben csinálni, meg ez a nő is... fel vagyok háborodva.

-Tudni akartad mi történt.

-Igen, de ez...mit tudott mondani magyarázat képpen?

-Azt hogy ez olyan élmény amiről képtelen lemondani, és ne legyek féltékeny mert a szíve az enyém. - kihúzta magát és megtörölte a száját a szalvétával, bár egy falatot sem evett. - Azt mondta soha ennyire nem élvezte hogy férfi. Hogy megteheti, hogy ilyen módokon talál gyönyört. Hogy hálás mert ha engem is vinne, megbélyegeznének mindkettőnket. Íg azonban az én tisztaságom letisztítja ennek az állatias mocskát róla is.

-Megháborodott.

-Akkor nem tudtam ezen gondolkozni. Kisemmizve, megalázva, elhagyva és becsapva éreztem magam, pedig hallani sem akart válásról, sem arról, hogy bevegyenek a négyesbe.

-Nem mondod komolyan, hogy belementél volna?

-Ő volt a férjem. Ifjú korom nagy szerelme a legjóképübb fickó akit valaha láttam, egy elképesztő férfi minden tekintetben és akiért százával döglenek a nők. Teljesen kész voltam. Beültem a gyönyörű Vellenachen sportkocsimba és elindultam északnak. Meleg tavaszi este volt. Zokogva kapaszkodtam a kormányba és fel akartam repülni, eltávolodni a legmesszebb tőlük. Tudtam hogy aznap este is velük lesz, hogy úgy lesznek egymásban, ahogy el sm tudod képzelni, de én láttam. Nagyon gyorsan mentem. Millertown után ért utól a Moon 398-assal. Előzgettük egymást, ő átkiabált, hogy álljak meg, mert beszélnünk kell. Én meg nem álltam meg. - nyugodtan beszélt, csak a könnyek folytak egybefüggő patakként a szeméből. - Ahogy kanyargott az út , ő nem arra figyelt, hanem rám, hogy hallom e. Nagyon gyorsak voltunk. Aztán egyszer csak már nem volt ott. Megálltam. Visszamentem. Sehol nem volt. Akkor vettem észre a roncsot a visszahúzódott tenger helyén a sziklapadkán. - megtörölte a szamét aztán megitta a maradék kávét.

-Nem te tehetsz róla, Dora.

-Senki más csak én.

8 - vendégbejegyzés: Dan

Az első alkalom után többször is visszamentem Dillon mester boltjához. A Siddel töltött időből csíptem le a szükséges perceket; ő észre sem vette, de nekem a fejben töltött hosszú órák után égető szükségem volt arra, hogy a valóságban is csináljak valamit. Ugyanez volt otthon is, csak otthon magától értetődő volt, hogy a gondolatokat cselekvés követi, míg itt a városban minden alkalommal meg kell küzdenem érte. Szóval visszajártam az Abbey Streetre, bár pénz nélkül fogalmam sem volt, mivel vegyem rá a mestert, hogy foglalkozzon velem. Hosszan figyeltem a bolt és a műhely működését, és tökéletes rendszernek látszott: kerek, jól felépített, önjáró világnak. Dillon mester a feleségével  és a két fiával a boltot és a műhelyet magában foglaló, szépen gondozott házban lakott. A két fia közül az egyik, Jack szintén fafaragó volt, a másik valami papír-ember lehetett, mert már kora reggeleken feszülten távozott a belváros felé. A feleségével  nagy szeretet volt köztük, amolyan szavakban gyenge, ám érzésben annál erősebb kötelék. Újév negyedik napján vettem erőt magamon, hogy beszéljek vele, mikor Sid sebeit átkötötték, és hamarabb elküldtek a kórházból. Lendületesen siettem oda a műhelyhez, és miközben benyitottam, mélyet lélegeztem a szétmorzsolt fa illatából. A fiatal Jack Dillon felnézett, mikor beléptem, összerántotta a szemöldökét, nekem pedig kihűlt a gyomrom. Jól ismertem ezt a tekintetet.

-          Mit akarsz? – kérdezte Jack, és egy gyors pillantást vetett hátra.

Kerültem a pillantását, és igyekeztem nagyon udvariasan fogalmazni.

-          A mester úrral szeretnék beszélni. Remélem, nem alkalmatlankodom rosszkor.

Jack letette a vésőt a bakra, és mély levegőt vett. Láttam, hogy keresi a szavakat, mikor hátulról felmordult Dillon mester.

-          Jack, mi az?

Jack rám nézett, majd teljes testével szembe fordult velem és csak a válla fölött szólt hátra.

-          Semmi, apám! Nem vevő!

-          Mester úr! – emeltem meg a hangomat én is.  – Daniel vagyok. O’Kinley. Dora Wallenhoff kisasszony küldött.

Jacknek megfeszült az állkapcsa, tehetetlenül pillantott hátra a műhely felé, ahonnan előbújt az idősebb Dillon.

-          Nna – mondta, mikor megpillantott, és lesöpörte az arcának barázdáiban megült fűrészport. – Mit akarsz, kölyök?

Meghajoltam, és úgy kezdtem el beszélni.

-          A kisasszony szeretné, ha a mester úr tovább foglalkozna velem. Nagy megelégedésére szolgált a múltkori alkalom, és üdvösnek érezné, ha a mester úrtól tanulhatnék tovább.

Jack hátrébb lépett, átengedte a helyet az apjának, de úgy fordult, hogy bármikor testközelben lehessen.

-          Ejnye – mondta a mester, és megsimította a bajuszát. Aztán elgondolkodva, halkabban megismételte. – Ejnye.

-          Pénzt ugyan most nem ajánlott a kisasszony, de azt mondta, hogy dolgozzam le a tanórákat a mester úrnál – hadartam, és éreztem, ahogy forróság kúszik fel a gerincem mentén a nyakamig.

A mester úr és Jack összenéztek, én pedig azt kívántam, bár ne láttam volna azt a kelletlen fintort, ami átfutott a mester úr arcán, és bár ne érezném Jackben a támadásra kész, feszült figyelmet.

-          Nem tudom, fiam – mondta a mester, és rátámaszkodott egy napmintákkal faragott fenyőkomódra. – Nincs most szükségünk még egy emberre. A kisegítőt is elküldtem. Az emberek nem vásárolnak sokat a következő ünnepig.

-          Nem lennék útban. Gyorsan tanulok, és bármilyen munkát elvégzek. Bármit, ami maguknak időt rabló, de mégis meg kell csinálni. Felvágom a fát, kitakarítok, felkutatok alapanyagokat, abban nagyon jó vagyok! Bárhol megtalálom az alkalmas fát, ami örül neki, ha dolgoznak vele. Kérem, mester úr!

A két férfi megint összenézett, és Jack alig észrevehetően megrázta a fejét. A mester nézte a fiát, és köztük is megéreztem a köteléket, megdöbbentően erősen. És akkor már tudtam, hogy Jacken múlik a lehetőségem arra, hogy ne vesszek el a gondolataim között, hanem legalább fél lábbal a földön maradhassak. Ha Jack igent mond, a mester úr is rábólint. Ha nemet, akkor nincs az a könyörgés, amivel rávehetném, hogy foglalkozzon velem. Márpedig az első itt töltött alkalommal kiderült, hogy az idősebb Dillon az az ember, akitől rengeteget tanulhatnék; aki hozzám hasonlóan ösztönből érzi a fákat, és akinek a keze alatt úgy formálódik a fa, tetszése szerint, odaadóan, mintha csak agyag lenne.

Jackre néztem, akinek egyébként barátságos arca bezárult a tekintetem előtt, és fél lépésnyit elhátrált tőlem. Én nem vettem le a pillantásomat az arcáról; láttam a félköríves szarkalábakat a szeme körül, a forradást a bal arccsontja felett, széles, mozgékony, mosolyra bármikor kész, ám most szigorúra zárt száját, erős állát. És szinte észrevétlenül engedtem el a lényt, ahogy a vadállat póráza csúszik ki az oda nem figyelő gazda ujjai közül. A lény felágaskodott, kinyújtózott, és lábujjhegyen, a nyelvével szimatolva körbejárta Jacket.

Tudom, mit akarsz. Érzem. Nem szereted különösebben a fát, az apádat viszont annál jobban. Ha tehetnéd, nem itt lennél, hanem közvetlenül a tenger mellett. Beszívnád a sós illatot és rögtön vízre szállnál, hátra se nézve. A tekintetedet a végtelenre szegeznéd. Izgat a behatárolhatatlan, a korlátok nélküli, megfoghatatlan végtelenség. Ezt keresed, erről álmodsz. Ha én itt vagyok és segítek, megkaphatod. Időt adnék, ajándékba. Időt, amit arra fordíthatsz, amire akarsz. Például hajóválasztásra. Például tengerészekkel való beszélgetésre. Például…hajózásra. Akarod ezt, Jack. Nagyon. Akarod.

Jack szembogara kitágult, ajkai elnyíltak. Csodálattal és döbbenettel teli tekintetéből tudtam, hogy nyert ügyem van, és egyidejűleg rögtön belém mart a vasfogú szégyen.

-          Jack? – Dillon mester hangja elbizonytalanodott. Érezte, hogy valami történt a fiával.

Jack megrázta a fejét, mintha ki akarná tisztítani a gondolatait, én pedig a távolból még hallani véltem a lény gúnyos nevetését. Próbálkozhatsz szerencsétlen, de ez nem a fejedben, hanem a szívedben történt. És ezt onnan te ki nem takarítod.

-          Én…azt hiszem…- Jack megköszörülte a torkát, és elhallgatott. Aztán felnézett az apjára, és a testhelyzete megváltozott. Már nem kettőnk között állt, hanem kicsit elfordult, úgy, hogy a mellkasa az utca felé nézett. – Legutóbb ügyesnek bizonyult a fiú. Ha egyetértesz, próbáljuk meg, édesapám.

Dillon mester felvonta a szemöldökét, és hol egyikünkre, hol a másikunkra pillantott.

-          Hát. – mondta aztán, és tenyerével oda se figyelve végigsimított a komód sima derekán. – Ha azt mondod, én nem bánom. Legyen.

7

Zeriam Dunhill meredten nézte a vért, ami az alkarjából élénk színű szalagként csorgott egy üvegtálba.
- Neked kellene a vállalat arcának lenned... - mondta rekedten Kárónak. - Te csinálsz mindent, én csak az alapanyagot adom.
- Ja. Meg tárgyalsz a vevőkkel, elbűvölöd őket és fogva tartod a figyelmüket, alkudozol a politikusokkal, figyeled a tőzsdét, és te vagy az, aki egy esetleges orgyilkos támadást is elszenved. Kösz, nem. Jó így nekem, a titkárodként behúzódni a széles hátad mögé. Na, pumpáld csak szépen a tálba.
Dunhill néhányszor ökölbe szorította a kezét, miközben az ablakon bámult kifelé. Ott, abban a kapualjban állt a múlt héten a fiú szinte kékre hűlve és valami kábult eltökéltséggel, onnan hívta föl és akkor döntötte el egy hirtelen gondolattal, hogy segíteni fog neki. Zeriam sóhajtott. Nem biztos, hogy jó ötlet volt.
- A fiúra gondolsz. Arra a Danielre - Káró néhány ügyes mozdulattal elkötötte a Dunhill karján ejtett rövid, de mély vágást. - Zer, mi dolgod vele? Mi dolgunk vele?
- Nos. Nem sok, végül is. Kivéve... - tétovázott Dunhill.
- Hallgatlak.
- Semmi valós okom nincs rá, semmi amit meg tudnék magyarázni. Egyszerűen megsajnáltam. Ott állt kiéhezve és üresen és akkor azt gondoltam... Nézd, nem akarom az irgalmas szamaritánust játszani. De annyira, annyira emlékeztet a régi önmagamra, vagyis arra, akivé lehettem volna, ha nem alakulnak úgy a dolgok, ahogy alakultak...
- Zeriam, én nem tudom, min balhéztatok össze azzal az Adam Lee-vel, nem is érdekel. De jó lenne, ha visszatennéd oda ezt a témát, ahol évekig pihent. Mióta láttad őt meg a nőjét az Operában, mintha nem lennél önmagad. A dolgok úgy alakultak, ahogy - és ezen nem változtat az sem, ha a szárnyaid alá veszel egy vidéki...
- Suttyót, ezt akartad mondani, igaz? - Dunhill felnevetett. - Káró, néha annyira sznob vagy, komolyan. A srác rendben van és én is rendben vagyok. De tudod mit, ha ennyire gáznak látod, tanítsd te is. Tanítsd jó modorra, eleganciára, mértékletes önuralomra. Tanítsd gálánsan szeretni férfit és nőt.
- Mi a fenének, Zer? Nem mondom, a fiú kedves, értelmes, szelíd, mint a bárányok... kellemes a társasága. De mi előnyöm származik abból, ha megbízom benne és a kedvéért akármennyire is vásárra viszem a bőrömet? Ha a Család rájön, hogy megvezettem őket, a farkamat a számba tömve, összekötött kézzel löknek a Liffey-be.
- Például az, hogy az ő vére is jó neked. Mind a közös, mind a magáncéljaidra. Káró, nem vagyok biztos benne, hogy sokáig húzom... Gyűlölnek néhányan és van, akinek annyira a formás kis bögyében vagyok, hogy szívesen kilyukasztaná a bőrömet. Szóval nevelj belőle egy megfelelő jelöltet, hogy amikor eljön az ideje, beállhass az ő háta mögé. Én meg megtanítom neki, hogyan ne őrüljön bele, hogy kevert a vére.

6 - vendégbejegyzés: Dan

Álmomban vörös szalagok folynak körül; a csuklómra fonódnak, hidegen folynak át a mellkasomon. Mikor leseprem őket magamról, tócsává rendeződnek a földön, amiből hatalmas tölgy szökken elő az égig. Én felszegett fejjel állok a tövében, tétovázom, hogy megérintsem-e reszkető törzsét, aztán a fa nyújtózik és lassan felfelé száll, mint egy léggömb. A gyönyörűségtől elfelejtek utána nyúlni, aztán már hiába kapok észhez, nem érem el.  Reszketve ébredek, a sötétben a tölgykocka után tapogatózom, és mikor megtalálom, beszívom kesernyés illatát. Aztán csendben felöltözöm, és cipőmmel a kezemben Phoebe szobájához megyek. Alig koppantok kettőt az ajtaján, már hallom riadását.

-          Kisasszony? – kérdi elfulladva, és megnyikordul az ágy, ahogy felugrik.

-          Phoebe…csak én vagyok. Ne haragudjon.

-          Dan úr…? – a szobában csend lesz, aztán néhány pillanat múlva kinyitja az ajtót.

Állunk egymással szemben a folyosón, és nem szólunk semmit. Aztán összehúzza magán a köntösét, és megy ajtót nyitni. Amikor kitárja a kapuszárnyakat, megcsapja az éjszakai hideg. Összeborzong, én meg kapkodva felhúzom a cipőmet, és sután meghajolok előtte.

-          Köszönöm, kisasszony.

Rám se nézve biccent és becsukja a kaput, én pedig szembe fordulok a széllel, és elindulok a Füvészkert felé.

Minden éjjel álmodom vele. Nem hosszan, már amennyire meg tudom állapítani, de az a néhány perc olyan erős, hogy mindahányszor felébredek tőle. A színei, az íze, a hangjának rezgése, az ereje észrevétlenül ivódott be a pórusaimba. Józanul belegondolva ijesztő, mennyire odakötődtem mellé, ráadásul ilyen rövid idő alatt. Bár vele kapcsolatban nem tudok józanul gondolkodni. Végtelen hálát érzek, amiért ismeretlenül befogadott a házába, hogy valami felfoghatatlan okból bizalmat előlegezett nekem, amiért munkát ad, és hagyja, hogy a legjobb emberétől tanuljak. Amiért gondoskodik rólam, és körömszakadtából védelmez, ha arról van szó. És rettegek tőle, amiért annyira kívánom, olyan esztelenül, hogy egyetlen érintésétől el tudom veszíteni az eszemet. Rettegek, hogy ha jobban megismeri a lényt, megundorodik tőlem és elküld. Rettegek hogy rám un, és azért küld el. És legmélyen belül rettegek, hogy mindenben neki rendelem az életemet, így azelőtt elveszítem magamat, hogy valójában megtaláltam volna.

Az alkotás az, ami végül mégis egyben tart. Amiben önmagam vagyok, magabiztos és sebezhetetlen. Ha a fákra gondolok megnyugszom és ellazulok, az elmém pedig száguldani kezd. Gallyacska csak hallgatott ilyenkor, Sid viszont velem tart, és új meg új impulzusokat ad a tánchoz. Mert olyan ez, mint egy lassú, szédítő tánc a levegőben. Beszélgetés az anyaggal, tapogatózás, faggatózás. Mit gondolsz tölgy, belefér ez? Vagy te, galagonya, bírnád? Kipróbálnád? Veled próbáljam?

Ilyenkor lelkiismeretfurdalás és bűntudat nélkül vagyok boldog, és minden percét kincsként dédelgetem. És valamiért titokban azt képzelem, hogy az alkotás lehet az, amiben végül feloldódhat a lény, és akkor megszűnik ez a feszítő kettősség, a kontrollálhatatlan zabálás, és magam maradok végre, és éppen olyan ember lehetek, mint a többiek, talán egy kicsivel több bolondsággal a fák felé.

5 - vendégbejegyzés: Dan

Nem anyám miatt maradtam tovább a faluban. Vele már hónapokkal a halála előtt elvesztettem a kapcsolatot. Nem. Gallyacska miatt maradtam. Néhány évvel volt fiatalabb nálam. Mai napig nem tudom, pontosan mi baja volt, de az izmai négy éves kora körül sorvadni kezdtek, a fejében meg sosem volt rendben valami. Ő volt az egyetlen barátom. Az egyetlen, aki úgy bukdácsolt oda mellém a patakpartra, mint egy kölyökkutya, és nem volt benne se félelem, se düh, csak színtiszta kíváncsiság. A lény tudta. Végigasszisztálta a kamaszkoromat, a faágakból eszkábált mezőgazdasági szerszámokat, a neki készített számtalan fenyőmankót, amiket sosem használt, mert kézzel-lábbal szeretett kúszni a földön, a kunyhóépítést az öreg tölgy koronájában, a vásárnapokat, amikor a hentestől elloptuk az újságpapírlapokat, és a tölgykunyhó biztonságában olvastunk bele Merick éves horgászbáljáról, vagy a Címzetes Mélyvölgyi Fajd- és Szarvasegyletről készült tudósításokba. Ott olvastam először arról is, hogy a fővárosban már nem csak automobilokat, hanem repülőket is készítenek, és egész kamaszlelkem lángra lobbant tőle; olyan magasra másztam a lombok közé, ameddig csak bírtam, és talpélen billegtem messze a rengeteg felett. Ott nyúltunk egymáshoz először és utoljára, mert Gallyacska tényleg olyan volt, mint egy kölyökkutya, aki lelkes, kíváncsi, aztán menet közben egyszer csak megunja, és elfelejti az egészet. Rengetegszer vertek meg minket, nem csak gyerekek, felnőttek is. Őt a fogyatékossága közösítette ki, én meg sosem voltam a közösség tagja. Őt mégis kevesebbszer bántották, mert érzelmek nélkül, közömbösen tűrte az ütlegeket, így nem volt mulatság. Próbáltam ezt eltanulni tőle, de én képtelen voltam uralkodni az arcomon, sütött rólam mind a lény esztelen, kéjes provokatívsága, mind az elkeseredett dühöm és fájdalmam. Gallyacska volt az egyetlen, akinek el mertem mondani, hogy lakik bennem valami, ami nem levest és kenyeret, hanem érzelmeket eszik, és ha nem etetem meg, egy idő után elveszi a testemet.  És megint csak ő volt az egyetlen, akit soha nem használtam arra, hogy a lényt etessem, mert Gallyacskának nem voltak lerabolható érzelmei, csak a csendes, állandó öröme és a ki nem fogyó kíváncsisága az élet dolgai iránt, legyen az egy rozsdás szögekből épített egérketrec, vagy rugós nyúllétra. December végén ment el, egyszerűen megfagyott a pajtában, ahol lakott. Az anyja meghalt, amikor Gallyacska megszületett, és Clarke asszony fogadta magához, amit hamar megbánt a némber, és onnantól annyiba sem vette, mint egy korcs kutyát. Én loptam neki ételt és ruhát innen-onnan, de magunkhoz nem vihettem, mert a kalyiba, ahol anyámmal éltünk, éppen elég volt arra, hogy két ember egymás mellett elfeküdjön a priccsen. Anyám halála után pedig egyszerűen nem jutott eszembe, hogy változtassak az évtizedes ritmuson. Úgyhogy Gallyacska meghalt, én pedig két napig virrasztottam mellette. Közben a pajtában tárolt kőristuskóból kitárt szárnyú madarat faragtam, és mielőtt elindultam, a homlokára fektettem. Akkor már alig láttam valamit, és szürke lett körülöttem minden. Egyenesen a kocsmába vitt a lábam, benyitottam, és megálltam. Noha csak szikrányit voltam jelen, emlékszem a beálló csendre, és Jack Duffy összeszűkülő szemeire. Meg sem kellett, hogy szólaljon, a lény pontosan érzékelte félelmét és gerjedelmét.  Duffy vert meg a legtöbbször; ő volt a hangadó a faluban, aki elvette a legmódosabb földműves lányát, kovácsként általános tiszteletnek örvendett, és aki egyszerre rettegte és kívánta a lényt. Nem tudom már, mit mondtam, de azt hiszem, nem kellett sokat beszélnem: a puszta jelenlétem kihívás volt, skandallum, elképzelhetetlen.  Duffy és Ryan ütöttek először, és Gallyacska lett volna az egyetlen, aki elmondhatta volna a titkot, hogy a lény miatt vagyok képtelen védeni magamat, miatta nem tudok sosem elfutni, mert ő az utolsó másodpercig töltekezik az indulatból, úgy szörcsöli, mintha zsigereket inna, és a világért el nem mulasztaná a robbanást, a húsba csattanó ököl eksztázisát abban, aki válaszolt a kihívásra. Sokan válaszoltak aznap éjjel. Azt hiszem, végül Duffy miatt maradtam életben, aki mikor már csak pislákoló tudattal feküdtem a vérben, hányásban, és a férfiak vizeletében, egyszerűen nyakon ragadott, és kihajított hátra, a komposztáló mellé az éjszakába. Egy teljes napig feküdtem ott a kocsmáros kutyájának rongyába burkolózva, aztán lépésről lépésre talpra küzdöttem magamat, és a falut ívesen kikerülve, kínkeservesen lassan indultam el a fővárosba.

Dublynn rémületes és hangos volt; mint egy fájdalmában hol halkabban, hol hangosabban vonyító állat. Már a városhoz közeledve drasztikusan elfogytak a fák, odabent pedig szabályosan fulladni kezdtem a növényzet hiányától, és a mindenhol jelenlevő kőfalaktól. Nem ismertem a jelzéseket, az utcákat, és amikor az első automobil hangosan dudálva félresodort az útból, kis híjján szívrohamot kaptam. Csak annyit tudtam, hogy az emberpiacot kell keresnem, ahol Joe Sheridan szerint rengeteg ember cserél gazdát, és kap munkát nap mint nap. Először magamtól próbáltam rátalálni, de nem kellett sok, hogy eltévedjek; vagy túl bőséges volt az információ az utcákon, vagy túl kevés, de ami igazán maga alá gyűrt, az a kis helyre összezsúfolódott, rengeteg érzelem. A lény, noha nemrég töltekezett degeszre, mohón ágaskodott fel bennem, én pedig lehajtottam a fejemet és olyan erővel szorítottam össze a számat, hogy vér serkent az ajkamból. Mégsem tudtam elkerülni a tömeget, tehettem bármit, mágnesként vonzotta, vitte a lényt, és első estémen a külvárosban egy kutyaviadal közepén találtam magamat. A lény tombolt, én pedig fél napig hánytam utána az egyik üres vályogviskó ajtajában. A helyzet utána sem lett könnyebb. Az emberek érzelmei koromfelhőként telepedtek a városra, nem lehetett levegőt venni anélkül, hogy be ne lélegezzem valaki fájdalmát, éhségét, haragját, vagy gyűlöletét. Pozitív érzelmek alig akadtak; egy újszülöttjét az emeleti ablakban ülve dajkáló anya mellett órákat töltöttem el, folyton fülelve, hogy baj esetén gyorsan távozhassak. Nem volt annyi pénzem, hogy szállást béreljek, nem beszélve arról, hogy a szállást kínálók egy része nem is panziós, hanem örömlány-örömasszony volt. Végül még mindig a külvárosban maradva rátaláltam néhány csenevész fára és három padra, egy kőből faragott, befagyott szökőkúttal középen. Ott húztam meg magamat az egyik padon, és közben azon gondolkodtam, ki lehet a kőbe faragott zord tekintetű, sasorrú férfi, majd azon, hogy megkockáztathatom-e, hogy átöleljem az egyik fát, különben megfagyok. Így ültem ott egész nap, tettetve, hogy mi sem természetesebb, aztán amikor már nagyon fáztam, körbe-körbe járkáltam a fák között. Néhány gúnyos hang elért, de nem törődtem velük. Éhes voltam, fáradt, és az emberpiacnak még mindig nem volt semmi nyoma. A banda éjszaka támadott, négyen voltak, és nem hitték el, hogy nincs semmi pénzem. Noha anyám mindig azt mondta, hogy olyan vagyok, mint egy macska, meg hogy a magamfajta csontja nem törik olyan könnyen, nem akartam kockáztatni. Még mielőtt a lény átvehette volna a vezetést az események felett, nyúlcipőt kötöttem. Csak két dolgot felejtettem el: hogy öt napja gyakorlatilag étlen-szomjan vagyok talpon, valamint hogy – támadóimmal ellentétben – egyáltalán nem ismerem a várost. Hiába rohantam inam szakadtából, bekerítettek, és ekkor már nem bírtam a lénnyel, aki néhány jól megválasztott szóval még jobban felkorbácsolta az indulatokat. Őrjöngő dühükben gyakorlatilag letépték rólam a ruhát, hogy ellenőrizzék, semmi használható nincs nálam, aztán eszméletlenre rúgtak, és otthagytak az utcán.

Az ébredés olyan volt, mint egy álom. Halk hangok, finom érintések, és még finomabb illatok. Homályos képek, egy magas, idős férfi cilinderben és furcsa fekete-fehér ruhában, egy testesebb asszony kötényben, egy légies, színtelen leányzó főkötőben. És érzelmek felhője, szánalom, sajnálat, segíteni akarás. Azt gondoltam, ez lehet a túlvilág, és nemsokára találkozom anyámmal, amikor még fiatal volt, és Gallyacskával. De egyikük sem jött, viszont megjelent egy nő, és félig öntudatlanul is sugárzó kályhaként csapott meg vörösen gomolygó ereje. Elképesztő ruhát viselt, amiből itt is, ott is elővillant a bőre, a szeme pedig kútmély volt; figyelmes, egyszerre lágy és kemény.  A levegő élettel telt meg a jelenlététől, és még akkor is őrizte hangja nyomát, amikor elhallgatott. Kacér öröm, kíváncsiság, szánalom tőle is, igen, meg haszonlesés, de emellett jóindulat és támogatni vágyás is. A galagonya jutott eszembe róla, a piros bogyók vibráló vöröse és ereje, és az ágak magukat megvédeni tudó tüskéssége. Mégiscsak a túlvilág lesz ez, gondoltam aztán, és álomtalanul elaludtam.